„A lényeg azonban megint elsikkad. Nem kívánom túlidealizálni a helyzetet, de a tegnap alighanem lényegében volt más. Eddig ugyanis egyetlen esetben sem láttam, sőt, fel sem merült bennem, hogy 15 éven belül látni fogok olyat, hogy egy nyilvánvalóan anarchista tüntető és egy nyilvánvalóan radikáljobbos ultra egymás mellett állva szólogat be egymásnak, majd amikor megjelenik Demszky Gábor, kórusban küldik el az anyjába, titulálják dinoszaurusznak, és kérik ki maguknak, hogy egyáltalán ki mer jönni az utcára. És nem egy és nem két fiatalról beszélek.
Hogy betört pár ablak és tönkrement három nyílászáró? Senkinek nem esett baja. Egy szimbolikus épületet rongáltak meg a tüntetők, ami teljesen legitim eszköz a politikában. Mi több, külön kiemelendő a rendőrség és a tüntetők szinte úri modora egymással szemben. Mert amint beálltak a tüntetők és a székház közé a rendőrök, a dobálás is abba maradt, maximum lézerezték a rendőrök kezében lévő kamerákat, a rendőrök pedig teljesen normális hangnemben szólították fel a jelenlévőket, hogy menjenek ki a Lendvay utcából, mert szabálysértést követnek és ezért ki lesznek emelve a tömegből. (Noch dazu még jó éjszakát is kívántak, mikor elmentem a sorfal mellett...)
És pont eddig kellett elmenni. Úgy erőszakban, mint minden másban.
Ám, ahogy mondtam, nem akarom túlidealizálni a helyzetet. Nem hiszem, hogy a posztanarchisták és a neofasiszták kéz a kézben fognak tüntetni a továbbiakban a demokratákkal, kidobálva a demszkyket a tömegből, miközben a rendőrök egyetértő kacsintásokkal végzik a kötelességüket, olykor-olykor félrenézve. De talán egy rövid ideig most merem azt hinni, hogy valami egészen új mentalitás indult el a tegnappal.”